Derültégből - Tünenyém


Kedves Minden! páran a ringben
páran a Hold alatt, hittem,
a szívben, majd lezajlik minden
amíg nem éltem át, hogy van aki pótolja
suttogó csókját a homlokra horgolja,
miért te vársz?!
Ha valóban szívtipró utat talál,
a szemed nem köti és mutat ha lát,
talán igent mond, és nem egy újabb talánt.
Hé Minden! Költözz a mosolyomba,
na gyere, mielőtt ajkam elszomorodna,
na gyere, boruljon keblemre
világod felezd meg velem,
mit kék szab a szemednek,
vért ad az ereknek,
húzd ki a tőrt, elmén a libabőr,
ne várd hogy lüktessen érted, ha rájössz hogy sima kő
dobd el! Te is érezd most át
mikor egy csodának kihúzod a méregfogát,
bár nem hiszem hogy mellényúl,
azzal hogy mellédbúj,
csak aki tegnap még kiáltott, holnapra elnémul.
Kedved Minden! azt hittem a ringben
az ingem majd szétszakad,
de az érintés gyógyít nem szép szavak
a boldogság ott a remény alatt
de hogy megtaláljuk, nyeremény marad,
kezed épp ha fagy
Ő kell. Mert a tenyerén
ott áll hogy te meg én,
a szerelem rohan, de battyog az elején.
Előre nézz! de úgyis hátra fogsz,
a csillanás vakít mit a pupilládra oszt
a honvágy, én már láttam a pompát,
így tapasztaltam csak a pillanat kortárs.
A többi múlt, neked kapuim nyitom én,
kedves Minden! drága Tünemény.